moscovitz

A hétvégén történ veronai buszbaleset hatására rengetegen fejezték ki együttérzésüket a közösségi oldalakon. Mind a magánemberek, mind a közösségi média úgy érzi ilyen tragédiák kapcsán, hogy osztozniuk kell a fájdalomban. Pedig a gyász általában egy szűk kör sajátja, az ő veszteségük. Igen, mindnyájunkat megráznak az ehhez hasonló esetek, még akkor is, ha épp nem magyarok az érintettek. De most magyarok voltak. Ráadásul főként gyerekek.

Én megértem, ha az érintettek a közösségi oldalakon is kifejezésre juttatják gyászukat, hiszen ez valószínűleg segít nekik feldolgozni, és a többi érintettel való kapcsolattartásban, a közös gyász megélésében is segíti.

Számomra azonban nem elfogadható, hogy azok, akik semmilyen szinten nincsenek érintve a tragédiában, több tízsoros részvétnyilvánítást írnak, csak azért, hogy a figyelem középpontjába kerüljenek. Teszem azt, politikusok, celebek, akik lájkvadász módon szívhez szóló üzeneteket írnak, holott nem is ismerik az áldozatokat, vagy az áldozatok családját.

Tartsuk tiszteletben a gyászukat! Még akkor is, ha ők a Facebookon gyászolnak épp. Egy egyszerű hozzászólással is lehet részvétet nyilvánítani, nem kell mindenkinek gyertyás idézetes fotót kirakni…

Én, ha úgy éreztem, feketére váltottam a profilképem. Abban nem látok semmi hivalkodót. Én így szerettem volna leróni a kegyeletemet.

Nagyon sokat kell még tanulnunk a tapintatról… Nem csak a magánembereknek, hanem a médiában dolgozóknak is, akik éppenséggel felelősséget vállalnak azért, amit megjelentetnek. Vajon belegondoltak abba, hogy a gyászoló szülők mit éreztek, mikor egyes médiafelületeken videót jelentettek meg az égő buszról?

Ment rá a sok lájk és megosztás, ugye?

„Apu már a mennyben van és onnan figyel.”

„A mama angyal lett.”

„A papa elaludt és már nem fog felébredni.”

Ezekhez hasonló magyarázatot szoktunk adni a kisgyermekeknek, ha haláleset történik a családban. De jó ez így? Mégis hogyan magyarázhatunk el valamit nekik, amit mi sem értünk igazán? Mi van a halál után? Sötétség? Békesség? Semmi?

Kétségkívül a halál az egyik legmisztikusabb téma az emberiség történetében. Bizonyítják ezt a különböző vallások, melyekben a halált többféleképpen értelmezik és dolgozzák fel. Hittől függetlenül azonban ez a téma mindenkit érint.

Egyes vallások szerint a halál után a lélek nem szűnik meg létezni, hanem egy új testben születik újjá, melyet nagyban meghatároz az a tény, hogy ki hogyan élte eddigi életét, mekkora a bűnlajstroma. (pl.: hinduizmus, buddhizmus)

Más vallásoknál a halál után szintén a bűnös vagy bűntelen életvitel alapján dől el az egyén sorsa. A mennyország és a pokol képe mindannyiunk számára könnyen felidézhető. (pl.: keresztény vallás, iszlám) (Az én lelki szemeim előtt a mennyország egy hatalmas bálterem, ahol a padló felhőből van, az angyalok hárfán játszanak és mindenki bort iszik és táncol. A pokol pedig olyan, mint a vulkán Mordorban, a Gyűrűk urában.)

Más vélemények szerint a lelkünk a testünkkel együtt elhal, volt-nincs. Kétségkívül ebbe lenne a legnehezebb belenyugodni.

Személy szerint én úgy gondolom, hogy a lélek semmiképp sem semmisülhet meg. Olyan nem lehet, hogy vagyunk, aztán egyszer csak hirtelen már nem. Szerintem a lelkünk itt marad és beköltözik egy új testbe, új életet kezd. Ebbe ugyanúgy belemagyarázhatjuk a mennyet és a poklot. Pont a földi életben ne élhetnénk át mindkettőt? Sanyarú sorssal a poklot is meg lehet járni. Szerencsés élettel pedig a mennyben érezhetjük magunkat.

Az egyik legbutább dolog a vallása miatt elítélni a másikat, nézd, nekem egyszerre kettő is van!

Visszatérve arra, hogy mi legyen a gyerekekkel, ha előkerül a téma:

Gyermekpszichológusok szerint ez egyáltalán nem egy megmagyarázhatatlan dolog. A gyermek kb. 6 éves kora után tud csak különbséget tenni élet és halál között, ám ekkor még visszafordíthatónak gondolja a folyamatot.  10 éves kora körül megszemélyesíti a halált, elképzeli, mint pl kaszást. Ekkor már tudatosul benne, hogya halál végleges, visszafordíthatatlan.

Ha szóba kerül a téma a gyermekkel, az a legfontosabb, hogy ne hazudjunk neki. Légyszi ne hazudjatok a gyerekeiteknek! Az ő életkori sajátosságainak megfelelően kell elmagyarázni, finoman meg kell fogalmazni, hogy mi történt.  Mondhatjuk a halottról, hogy elfáradt a teste, megöregedett, meghalt. Viszont a fentebb szereplő példamondatok közül semmiképpen ne használjuk azt, amelyikben azt mondjuk, hogy „elaludt”, mert ettől a gyermekben szorongás alakulhat ki, félni fog az alvástól. Ugyanis az elalvás a halálhoz nagyon hasonló a gyermeki fantáziában.

Szabad sírni, vigasztalni egymást, fényképet, emlékeket nézegetni, beszélgetni. Azt kell éreznie a kicsiknek, hogy fáj a veszteség, ám nem történhetett máshogy, el kell fogadni, senki nem tehet róla. Az ő élete, biztonságérzete semmiképp ne inogjon meg. Ha felmerül bűntudat a hozzátartozó halála kapcsán, akkor mindenképp segítsünk ennek feloldásában. A rajzolás, szerepjáték, bábozás, fényképnézegetés, régi élmények felidézése segít a feldolgozásban.